MURAKAMI HARUKI

Jean-Luc Godard filmje.

Őszintén szólva néha nagyon irigylem magát.
Irigyel? Nem igazán értettem, mit is akar mondani. Elképzelésem sem volt, mi olyasmim lehet nekem, amire ő sóvároghatna. Neki mindene megvan, nekem meg semmim sincs.
– Ugyan mit irigyel bennem? – tettem fel a kérdést.
– Gondolom, maga soha nem érez így senkivel szemben, igaz? – kérdezett vissza.
Hagytam némi szünetet, míg végiggondoltam. – Valóban nem nagyon fordult még elő mostanáig, hogy bárkire is irigykedtem volna.
– Hát éppen erről beszélek.
Hát pedig már Juzu sincs mellettem – gondoltam. Őt most valahol egy másik férfi tartja a karjaiban. Időnként odáig jutok, hogy úgy érzem, magamra hagytak a világ peremén. Viszont ettől még nem akartam sohasem másnak a helyében lenni. De ezen tényleg olyan nagyon sok csodálkoznivaló lenne?

A munkafolyamat közben fontos volt, hogy némi szeretetet érezzek az ügyfél iránt. Az első interjú során tehát igyekeztem minél több olyan tulajdonságot meglátni benne, amelyekkel azonosulni tudtam. Olyan megbízóim is akadtak, akikben nem tudtam ilyet találni. Meg persze olyanok is, akik esetében hátrahőköltem volna, ha valaki azt mondja, hogy mostantól tessék velük barátkozni. De mint látogatónak, aki csak meghatározott helyen, megbeszélt időkorlátok között került velük kapcsolatba, nem volt túl nehéz egy vagy két szeretni való tulajdonságot felfedezni bennük. Ha elég mélyre nézünk, akkor egész biztosan minden emberben van valami ragyogó. Ezt a valamit kell ügyesen megtalálni, és ha homályos lenne a felszíne (az esetek többségében homályos), akkor kendővel kifényesíteni, letörölgetni róla a homályt. Mégpedig azért, mert ez a csillogás fogja majd átragyogni a művet.