Németül író szlovák származású, magyar gyökerekkel is rendelkező svájci írónő, (1950).
A Die beste aller Welten (Minden világok legjobbika) című regénye irodalmi visszatérés a többnyelvű gyermekkorba, amelyben az élete irodalmi játékká válik, iróniával, stilizált fabulálással, a gyermekkori kommunista szótár pácélja pedig fokozatosan széttörik.
A regényben egy tizenegyéves kislány én-formában mesél a felnőttek világáról. A gyermeki látószög, a sajátos helyzetelemzések, a gyerek számára érthetetlen helyzetek sajátos magyarázata.
“Amikor apa hazajön hétvégén, lövöldözi a verebeket. Nem lakhat velünk, mert egy polgári elem. Régen, amikor még nem volt ennyire boldog az életünk, segített a gazdagoknak még jobban meggazdagodni, és kizsákmányolta a proletárokat. Ügyvédként dolgozott, volt saját irodája, fehér inget és nyakkendőt viselt. Most szürke munkaruhában együtt építi a hidakat a többi proletár munkással. Ha a polgári elem sok időt tölt a proletárokkal, hasonlítani kezd rájuk, ahogy a mi tyúkjaink is hasonlítanak egymásra, és apa is öntudatos emberré válik. Minél több lesz az öntudatos ember az országban, annál boldogabb lesz mindenki.”