Stendhal élete legszebb éveit Itáliában töltötte. Végrendeletében is meghagyta, hogy ezt véssék sírkövére: „Itt nyugszik Arrigo Bel, a milánói polgár; élt, írt, szeretett.” Útirajzai fölé is ezt írhatnánk mottónak: annak az embernek a vallomásai, csavargásai és könnyedségükben is mindig mély megfigyelései, aki nem tudós nagyképűséggel járta a múlt század tízes és húszas éveinek Itáliáját, hanem úgy, hogy élt, írt, szeretett; élvezte az életet, szerette a zenét, a szép nőket, szép szobrokat és szép képeket, s közben esténként gyors kézzel papírra vetette benyomásait, a szalonokban hallott pletykákat, az útmenti fogadók asztalánál ellesett jellemző történeteket, a bolognai kardinális vagy a nagy szobrász, Canova vallomásait. Modorának ez a közvetlensége, előadásmódjának ez az élettel teli szellemessége teszi útirajzait oly élvezetessé és kétszeresen is érdekessé: friss, élénk és mozgalmas képet adnak az akkori Itália életéről és a mindennapok bizalmas közelségébe hozzák a múlt század egyik legnagyobb íróját s legérdekesebb egyéniségét.