Suttog a fény

Suttog a fény („Mit üzen a sír?” III/3.)
Mindent beborított az éj és a sötétség. A fény már suttogni is alig mer, megtűrt jelenséggé sorvadt a borzalmas, apokaliptikus állapotok között.
Az erőszak és a gyilkosságok mindennaposak. A vírusként terjedő skizofrénia olyan méreteket öltött, hogy jelenleg már több tudathasadásos sorozatgyilkos van a Földön, mint egészséges ember.
Egyvalaki van csak, akin nem fog a skizofrénia-vírus: egy tehetségtelen, névtelen író. Ő már gyermekkora óta mentális betegségekben szenved: Savant-szindrómája és hipergráfiája van. Ráadásul enyhe skizoid személyiségzavarral is küzd, mely azt jelenti, hogy csak bizonyos tüneteit produkálja a skizofréniának. Mivel kamaszkora óta részben már amúgy is ebben a betegségben szenved, így ő nem tudja újra „elkapni”, tehát immunis a járványra.
Nemcsak nem hat rá a terjedő sötétség, de rájön, hogy talán megoldást is tud rá:
Tinédzserkora óta az a téveszme gyötri, hogy pókok beszélnek hozzá. Nem hálószobája sarkaiból, hanem villanykörtékből. Úgy érzi, hogy bizonyos izzók fényét odabent élő pókok generálják. Ezek a világító, nyolclábú hálószövők pedig suttognak. Őhozzá. Utasításokat adnak az írónak, hogy miként állíthatja meg a pusztulást, hogyan akadályozhatja meg az éj továbbterjedését és ezáltal a világvégét is.
Vajon elég lesz néhány világító pók tanácsa — amelyek ráadásul csak egy skizoid téveszméjében léteznek — ahhoz, hogy megállítsák az élet és halál küszöbén már átlépett, odalentről áradó sötétséget?
Felvehetik-e a harcot ezek a nemlétező lények a nagyon is valódi, emberek keze által faragott rönkgyermekekkel?
Győzedelmeskedhet-e a suttogó, kihunyóban lévő fény a tomboló, mindent elnyelő sötétség felett?
Egy kitalált mesében? Talán igen.
Na de mi a helyzet a valósággal?