Örökösök viadala

– Úgy nézel ki, mint aki mókust nyelt. – Xander huppant le mellém a lépcsőre.

Alig aludtam az éjjel – panaszkodtam, hátha megsajnál. – És valaki le akart lőni!

– Majd kap C-vitamint és fájdalomcsillapítót. – A nő nem ismert kegyelmet.

Oké – enyhült meg –, de ha legközelebb valaki vadászni kezd rád, veszel nekem valami komolyabb dolgot, hogy jóvátedd. Mondjuk, Ausztráliát.

Elindultam a hosszú fal mentén, nézegettem a térképeket, memorizáltam az országok meg a kisebb-nagyobb városok nevét. Segíthetek mindegyiknek – vagy egyiknek sem. Csomó ember él a földön, akinek az élete, a jövője az én döntéseimtől függ.

Mi jogosít fel engem arra, hogy ilyen döntéseket hozzak?

Isten nem bottal ver, hanem a Hawthorne-okkal.

Ezek megölnek. Valaki, aki most itt van, meg fog ölni engem.

– Mint látni fogják, a végrendelet sziklaszilárd, és elrettentő kitételeket tartalmaz azokkal szemben, akik a megtámadását fontolgatnák.

Ezt magamban így fordítottam le: „Leülsz, és befogod, oké?”

Ne érts félre – szólalt meg végül suttogva Libby –, de szerintem ő Isten.

Gúnyosan horkantottam.

– Annak hiszi magát, az biztos.