Az 1942-ben megjelent Téli szivárványt a korabeli kritika
(például Örley István a Magyar Csillagban) valóban úgy fogadta, mint
eredeti, költőiségben, „habzó, örvénylő színességben” Móricz és a népiek
után is újat hozó alkotást. A regény az I. világháború pusztító
következményeit idézi föl a II. világháború idején, anélkül, hogy az analógiára, a politikai időszerűségre erőszakoltan hívná fel a figyelmet. Cselekménye a fehérvári Széna tér, a szegénynegyed zárt
világában játszódik, s csak közvetve, a javarészt asszonyokból,
gyerekekből, öregekből, rokkantakból és hadifoglyokból álló
mikrotársadalom viselkedését ecsetelve utal minden rossz végső
forrására, a háborúra. A helyszín rögzítése, egy közösség reagálásának
szociológiailag átgondolt elemzése Jankovichnál nem merevül vezércikké
vagy leíró, statikus társadalomrajzzá. Az író egy kamaszodó fiú szemével
láttatja, „gyerektükörben” mutatja a felbolydult világot, voltaképpeni
közlendője a gyermeki lélek eltorzulása a háborús viszonyok
következtében. A regény formailag az egyik szereplő monológja. A szerző
rokonszenvezik hősével, de messzebbre lát nála, úgy tárja fel belső
világát, hogy egyszersmind eltávolítja, értelmezi. Cocteau Vásott kölykök
című regénye, a gyermeki elvadulást moralizáló kommentár nélkül
bemutató nagy hatású alapmű Jankovichot is inspirálhatta, nála azonban a pszichikai folyamatok ábrázolása társadalmilag és történetileg gondosan
motivált, realisztikus. A „szutykosok” kegyetlenségének hidegvérűen
tárgyilagos leírását, a felnőtt társadalom patologikus jelenségei
(betegség, hisztéria, erkölcstelenség) iránti érdeklődést és némely alak
pamfletszerű karikírozását általában elégségesen indokolja a háttér, a béke és biztonság törvényeit felrúgó korszak. A Téli szivárványban
— a Szerb Antal-i regényesztétika terminológiáját átvéve — a hétköznapok között a „csoda” is felcsillan, de igen mértéktartóan.