…Nem akarta ugyan feladni, de azért nem is áltatta magát. Jól tudta, a kilenc, egyszerre rátámadó ogréval szemben már esélye sincs.
Mindezt pedig alátámasztandó, miközben egy vadmacska ügyességével tért ki a fejét célzó kőbunkó elől, az alattomosan támadó másik fegyver elemi erővel találta el a bal oldalát… telibe trafálva az alsó két bordáját… Gryának elakadt a lélegzete… szó szerint csillagokat látott a fájdalomtól… azonban még így is szerencséje volt… méghozzá azért, mert egyrészről a tüdejét nem szúrták át a törött bordák… másrészről pedig, az ütés erejétől messzire elrepült… és ezzel nyert néhány létfontosságú pillanatot… amely „ajándékidő” alatt, nem törődve a törött bordáiból kiindulva, az egész testében szétáradó elementáris fájdalommal, sikerült talpra kecmeregnie… igaz, mindeközben megfordult a fejében az a kósza gondolat, hogy akár fekve is maradhatna… hiszen lényegében már vége…
A regény egy érdekes próbálkozás a valóság és a mesevilág összeházasítására, és semmiben nem hasonlít sem Tolkien, sem a Warcraft világaihoz.
