Jelen könyv elsődlegesen nem filozófiatörténeti szakmunka, hanem elméleti igényű vállalkozás, amely a filozófiatörténet mint elméleti filozófiai probléma célbavételére tesz kísérletet a kontinentális filozófiai tradíción belül. A filozófiatörténetnek a kortárs magyar filozófia módszertani vitáiban betöltött szerepéből kiindulva, a filozófiatörténet-felfogások történetére (a filozófiatörténet elmélettörténetére) vonatkozó vizsgálódások révén fokozatosan felfejti azt az egészen a 19. század derekának poszthegeliánus filozófiájáig visszavezethető helyzetet, amelyben a filozófiatörténet értelmére irányuló filozófiai kérdezés találja magát a kontinentális, közelebbről a fenomenológiai filozófia tradícióján belül. Ezt követően a filozófiatörténet problémájának közvetlen elméleti célbavételét kísérli meg, amelyhez az első rész elmélettörténeti vizsgálódásain túlmenően a második világháború utáni német filozófia egyik legjelentősebb alakzatát alkotó Ritter-iskola középszárnyának gondolkodóit, valamint a korai fenomenológia (Franz Brentano, a Brentano-iskola és Edmund Husserl) inautenticitás-koncepcióit hívja segítségül. A könyv vizsgálódásainak eredményeképpen a filozófiatörténet a filozófia egy termékeny regionális problémájaként — mondhatni a filozófiai problémakincs legnehezebben elidegeníthető darabjaként — mutatkozik meg, strukturális analógiát szolgáltatva más intellektuális tradíciótörténetek (tudomány, vallás) filozófiai megragadásához, amint a filozófiatörténetre vonatkozó reflexiók története maga is számos meglepő ponton fonódott össze vallástörténeti megfontolásokkal.
