„Egy érőben lévő, pergamenszerűvé lett kukoricaföld arra jó, hogy különösebb indiánkövetelmények nélkül követhető a csörgő szél között osonó ellenség, merthogy ő maga zajos. Így halad. Hangosan. A vadász sötétben is lát. Mutatja, mindig a nyomaiba lépjek. Így teszek. Ha eltalálom, ha nem a sarkára. Meg-megállunk. Hallható, a fazon előttünk morog, énekel, káromkodik. El kell tűnődnöm azon, ugyan miért erre. Jobbra, hatvan méterre, balra meg száz, ott a kitaposott út. Aki a kukoricaföldön vág át az vagy nagyon részeg, vagy kajla úton jár. De ha részeg, már eldőlhetne, alhatna, hazakísérnénk…”
