Intenzív érzés a sors kezének taszítása. Az ember évekig ellenáll, de hiába. Mentségünkre legyen, hogy többnyire egy szavát sem értjük sugallatainknak, ami talán jobb is, mert amikor érteni kezdjük, szembe kerülünk az árral, és bár az értelem nagy erény, ilyenkor nincs károsabb az észszerűségnél.
Egy csütörtök reggel, háromnegyed kilenckor a nemzetközi gyorsvonaton találtam magam, mindössze néhány lyukas garassal a zsebemben, hogy szerencsét próbáljak Franciaországban. Drága anyanyelvemet országom tenyerébe zártam, és szerelmesen megígértem, hogy visszajövök érte. Talán lett volna min aggódnom. Ám mégis, addigra már jó egy évtizede hagytam magam, hadd vigyen az élet saját nagybetűinek olvadékától felduzzadt, zavaros árja, és ez szép reményeimmel együtt a racionalitásba vetett hitemet is elmosta. Az idő pedig mintha megállt volna a tél és a tavasz között. Világossá vált, hogy vagy kievickélek a partra, vagy ragacsos búskomorságom úgy ölel végül körül, mint apró szárnyast a harmatfű levele.
