Fiesta – A nap is felkel

Ez volt Brett, akiért az imént alighanem sírva fakadtam. Aztán elképzeltem, amint megy lefelé az utcán, s beszáll a kocsiba úgy, ahogy utoljára láttam, s egy idő múlva pokolian éreztem magam. Nappal könnyű keménynek s fölényesnek lenni, éjjel nehezebb.

Azzal, hogy egyik helyről a másikra szaladsz, még nem szabadulsz meg önmagadtól. Nincs semmi értelme.

Szemben velünk, az utcán egy kis szabadon maradt térségen egy csapat fiú táncolt. Tánclépéseik nagyon bonyolultak voltak, arckifejezésük elmélyült és feszült. Valamennyi maga elé nézett a földre tánc közben. Kötéltalpú cipőik kopogtak, dobogtak a kövezeten. Lábujjaikkal verték a kövezetet. Sarkukkal verték a kövezetet, talpukkal verték a kövezetet. Aztán a zene hirtelen egy vad akkorddal véget ért, a stepp abbamaradt, s a fiúk eltáncoltak az utca másik vége felé.

A háborúból emlékszem ehhez hasonló vacsorákra. Sok bor, sok visszafojtott izgalom, annak a tudata, hogy nem lehet megakadályozni azt, ami történni fog. A bor hatása alatt elfeledkeztem csömörömről, jól éreztem magam. Úgy láttam, kellemes társaságban vagyok.

Nekem jólesett, hogy megsértette Cohnt. Szerettem volna, ha nem esik jól, mert olyankor undorodtam magamtól. Ez az erkölcs: utólag undorodni önmagától.

– Ó, Jake! – mondta Brett. – Milyen jól meglettünk volna mi egymással!

Előttünk egy lovas rendőr, sárga egyenruhában, a forgalmat szabályozta. Felemelte botját. A kocsi hirtelen lelassított, Brett nekem dőlt.

– Hát igen – mondtam. – Jó dolog volna ebben hinni.

Hárman ültünk az asztalnál, s úgy éreztük, mintha legalább hatan hiányoznának.

Mike az ágyon feküdt, az arca, mint a saját halotti maszkja.